Moral Revolution

A marosernyei temetôben van egy sírkô, fejfa, amelyen a szokásostól, a természetestôl, hagyományostól – név és évszámok – eltérôen, a következô felirat áll: "Csak az hal meg, akit elfelejtenek"...

A sírban egy nô nyugszik.

Egy csodálatos hölgy. A szó igaz nemében. Mindenben utolérhetetlen, örökre felejthetetlen volt. Külsejét és bensô énjét tekintve egyaránt.

Hiszen a hetvenen túl is megôrizte frissességét, üdeségét. Sima, szép arc. És mosoly.

Nemcsak fizikai értelemben volt friss, szellemiségében is.

Rendkívül sokat adott külsejére, szigorúan odafigyelt. És nem csupán akkor, ha meg kellett jelennie valahol, ha kiment az utcára, az életbe. A lakásában, meleg, csodálatosan, ízlésesen berendezett kis otthonában is. Mert csak így érezte jól magát. Ha arca, haja, öltözete tiszta, rendezett volt.

Kora gyerekkoromtól kezdôdôen számtalanszor megfordultam otthonában. És milyen bizarr, amíg felettem észrevehetôen tovarohantak az évek – hiszen lassan iskolás, majd fôiskolai diák, késôbb felnôtt férfivá váltam –, nála mintha megállt volna az idô. Csupán ôsz hajáról lehetett következtetni az idô múlására. Arca üdeségébôl aligha. És szellemi frissességét tekintve sem.

Istenem! Mennyi nagyszer û , tanulságos, örökre megszívlelendô történetet hallottam (hallhattam) Tôle.

Mindig különös csodálattal néztem, hallgattam Ôt.

Hogyan is lehet mindez! Hogyan sikerült megtartania egyenes testtartását (akár a hargitai fenyôk!), miként volt ereje, önuralma, hogy mindig kellemes, meghitt hangulatot teremtsen maga körül! Hogy mindig mosolyogjon.

Hiszen nem csak az általa elmesélt történetekbôl, de feledhetetlen nagymamámtól is alkalmam volt hallani, hogy mennyi szenvedésben, megaláztatásban, keser û ségben, fájdalomban volt része családjának és neki is. Elôbb gyerekként, majd férjes asszonyként is.

Mert hiszen jómaga is megjárta a meghurcoltak poklát, ette a kisemmizettek fekete, megsavanyodott kenyerét. Elt û nt a nagy családi birtok, az impozáns épületek sora – mit mind elvett tôlük a proletárdiktatúra, a kommunista hatalom.

Az otthon, melyben élete utolsó éveit töltötte, egykor a hatalmas, szép udvarház gazdasági épülete volt. Amikor a hatalom mindenükbôl kiforgatta ôket, az említett kúriától is – "nagylelk û en" megengedte, hogy a gazdasági épületben húzzák meg magukat – édesanyjával, férjével. Az udvarház impozáns épületében pedig különbözô állami, hivatali intézmények kaptak helyet.

És neki volt lelki ereje, hogy a rideg gazdasági épületet (istállót) hangulatos, meleg otthonná varázsolja. Olyan otthonná, melyben nemegyszer ismert és neves emberek is megfordultak és mindannyiukat csodálatba ejtette, nemcsak kivételes személyisége, de az eredetien berendezett székely motívumos konyha, felbecsülhetetlen érték û stílbútoros szoba utolérhetetlen hangulata is.

Ma is elevenen él bennem, amikor féltve ôrzött, régi családi ereklyéiben gyönyörködhettem, avagy már megsárgult, régi, de közismert folyóiratokat lapozgattunk közösen, miközben mesélt, mesélt...

Betéve ismerte nemcsak családja, de Erdély történetét is. Nagyon sokat köszönhetek neki – a szülôföld iránti szeretetet, tiszteletet, nemzetem megbecsülését is.

Lám, miért is jelentett különös, utolérhetetlen és megfoghatatlan élményt, örömöt Vele lenni. Miért is ragadtam meg minden adódó alkalmat, hogy beugorhassak Hozzá, hogy felkereshessem. Akkor is, amikor el kellett hagynom alma materem városát.

Lelkemben és szívemben ma is kitörülhetetlen melegséggel élnek ezek az emlékek: a Köteles Sámuel utca, Molter Károly háza, a Színm û vészeti Akadémia épülete és fôképp a 12. szám, az Ô otthona.

Itt, a Hargita lábánál, Csíkszeredában, tömbházlakásom szobájának falán – féltve ôrizve – ott az Ô fényképe is. Fiatal asszonyként, gyönyör û en – díszmagyarban. Rám mosolyog most is üde arcával, csillogó szemével.

Igen, velem van ma is. Sokszor elbeszélgetek vele – történelemrôl, nemzetünk sorsának alakulásáról. Felidézem az együtt eltöltött, örökre felejthetetlen pillanatokat. Mosolyát, melegségét, szellemi gazdagságát, frissességét. Frappáns, megkapó, leny û gözô történeteit. És nem utolsósorban tisztán csengô, ízes szavait.

Istenem! Milyen igaz: "Csak az hal meg, akit elfelejtenek"... Ôt nem lehet elfelejteni.

Forró Miklós